Haiku versek a sorsról

Realistának
sosem lesz barátja a
"lehetett volna"!

a létezésem
foszló selyemszálon függ
épp csak elbírja

feszület árnya
mint napóra mutatja
keresztutamat

ennyi tán elég
is - de sokszor hazudtam
ezt már magamnak

szép testvéremnek
csillagvirágokból fonj
koszorút anyánk

Kérges tenyerén
nehéz paraszti élet
tiszta térképe.

elbuktam megint
pocsolya sáros vize
tükrözi arcom

Barázdák futnak
tenyereinkben - utak,
elágazások.

Boncteremben egy
filozófus hasonlít
bármely kufárra.

te megsegítesz
tudom s ha el is bukom
magadhoz emelsz

Én egy állomás -
úgy ahogy mindenki más,
és Isten az Út.

földrengés után
a sorstalanság élén
ül minden porszem

Vagy lepaktált a
főnökkel, vagy mehetett
a mamut ellen!

már sírni sem tud
magában vívott harcát
ma sem nyerte meg

egyszer szikla volt
most csak egy marék homok
sorstöredékek

csiszolt fényes fal
torzítja tükörképem
s a hazug szavak

hazug mosolyok
álcája bújtatja a
jó utat hozzád

A legtöbb ember
Csak játéka egyesek
Szenvedélyének

jön hömpölyögve
magával sodor nem tudsz
kitérni sehogy

vérrózsát fakaszt
a csókja kivirágzol
s ifjú vagy újra

Ott van a lelked
legrejtettebb zugában
sorsod lényege.

Soha nem tudod,
mennyi időnk van még, de
néha túl kevés...

Csak önmagunkat
Tökéletesíthetjük s
Nem a világot

A sors szeszélyes
komédiás: ad is, meg
nem is. Kér(d)és nincs.

morzsákból gyúrom
össze a megváltásom
könnyes kenyerét

mert keresztutam
vállalom vállon viszem
sorsom s táltosom

bölcs vén az ifjú
bolonddal - bús a víggal -
lelkemben megfér

Két jó film között
tíz szovjet filmdráma volt
a nagy büntetés!

lovak szemébe
nézve gondom magányom
semmivé foszlik

Sosem vallottam,
hogy egyforma a sorsunk.
A bűn elválaszt.

Becsület egyre
jó: megtanít vékonyan
kenyeret kenni.

mert újraélem
késként hasít belém a
mások kínja is

sorsunk szemetét
szedtem föl - tenyeremen
piszkos verssorok

Büszkén öltötted
magadra, bár nem ismert
anyaggal takar.

egy hajtás vagyok
mélyben szerteágazó
ősi gyökérből

Nagyszerűség nem
áll be sorba, mellénye
szűk, s barátja sincs.