Haiku versek a bánatról

Zsebre vágtam a
napot, s borongós kedvem
melegíti most.

friss hajtásokat
a tavasz sem varázsolt
fásult arcodra

szóvirágok közt
elrejtettem bánatom
szirmát hullajtja

Mellkason szorít
az Élet, összegörnyedt
túlélő vagyok.

gyönyörű szempár
pislog a paplan alól
krokodilkönnyek

Nem akad tenyér
lelkem gyűrődéseit
szétsimogatni.

víz és csipet só
könnycseppnek is nevezett
szomorú oldat...

Legfájóbb könny az,
mi nem hull másik mellre,
s nem törli senki ...

délutánonként
rubinvörös bánkódás
úszik a folyón

A hosszú tél és
az öregség bánattá
szelídül csendben...

Öröm és bánat,
időnként haikukként
élednek újra

a konklúzió
most majd előre mutat
vagy megint csak rám?

árva vadgalamb
burukkol kopasz tölgyfán
párját siratja

dermedt cseppek közt
lassan szitál a bánat -
elengedtelek

csendes szívembe
nézve lehajtott fejjel
piszmog a bánat

fáradozásom
gyümölcsét megint a dér
csípi - éretlen

Csak búvópatak
bánatomtól sötétül
itt-ott a szürke.

összeroskadva
éreztem, ahogy mellém
térdel a bánat

házak csücskéhez
levéllel tűzdelt lassú
megbánás tódul

nem temeti el
a bús emléket az ősz
tudásra érlel

fájdalom marja
az általad megviselt
szívem. nem érted

lélekcsend neszez,
bánatos szívet érint...
ígérő vígasz

házfalakra ölt
halvány holdfényfoltokat
könnyből a bánat

A könny a lélek
fájdalma vagy öröme:
tisztára mossa...

fárasztó érzés
mosolyom cipelni ha
vérzik a szívem

Gazos udvarban
Rozsdaszínű kertkapu
Sóhaja bolyong.

Hófehér csendben
fekete bánatokat
áztat a lelkem.

Nem szél ereje,
Magam hajlok el balra:
szív bánata húz.

Végül is élek,
élek-halok, s maradok
magyarázkodni.

Őszi tábortűz -
mint pernye száll a bánat,
sír az esti szél.

Mint frissen hullott
hótakaró, úgy lepi
szívem a bánat.

Szakadt kabátom
zsebébe gyömöszölöm
minden bánatom.

Sír a hegedű
érdes kéz pengeti ki
felgyűlt bánatát.

Pillangók szállnak,
csak úgy repülnek, mintha
nem lenne bánat.

szűkszavú bánat
lepte el a szívemet
megdermedt a könny

jut neked fehér
a sok feketédhez csak
hajolj közelebb