Haiku versek a bánatról

Vérfátylak festik
a végtelen égkékjét,
szárnya-tört gerle

elfelejteni
a mandulavirágzás
rózsaszíneit

hópelyhek szállnak
időtlen szürkeségben
párás a szemem

Ébredni vágyik
a szív, de nappal is csak
álmokat kerget.

felsóhajt a Föld
sebzett szíve szomjazik
a tiszteletre

Bántó szavaid
hallom hallgatagságod
fájó csöndjében.

Sírodnál állva,
árván, némán... csak hull a
hó a fejfádra.

Bú` magjából kelt
lélekvirágom szomját
betűkönny oltja.

kezét nyújtja a
boldogság: belerántom
a bánatomba

Nyüszít előtted,
vonít utánad, megvert
kutya: a bánat.

Ha növesztene
a bánat, Holdat ütném
- jó, hogy csak nyomaszt.

Görnyedten ül a
bú, egy tikkadt alkonyon,
hangja monoton.

A tiszta bánat
tündöklő glóriával
néha feldereng.

Hajnali harmat
tavaszi fűszálakon:
ragyogó könnyem

vajh` belefér még
tengernyi bánatcseppbe
pár kortynyi öröm

Mint pillangót fogd
el a lélek bánatát,
zárd jól lakatra.

a bánat egy mély
tó belefulladhatunk
ha nem figyelünk

kitörni nem tud
a bánat idebent így
csak kiabálhat

mélyre temetve
bánatom mocsarába
árva önmagam

Arcomon könnycsepp
csordul végig. Bánatos
lelkem gyermeke.

Mint lőtt sebből a
vér, úgy folyik belőlem
is ki az élet...

Bús árnyék hajolt,
fényes szerelmünk fölé.
Hű bánattá vált.

Sajog a szívem,
pedig elvitted régen.
Fantomfájdalom.

árnyékom táncra
kél - ritmust a bánat ad,
magányom zenél

ez nem mind eső
arcomon, örömkönnyek
folynak bánaton

Az élet nem fáj
Bár semmi öröm nem ér
Csak puszta lét már.

Szememben a könny
a lélek Canossája,
nem múló bánat.

Képmásod vagyok.
Szomorúságod könnycsepp,
örömöd mosoly.

Bánatos szívem
kitépem, kidobom. A
kutyának sem kell.

Fagyba bugyolált
bánat a bércen szélre
vár, hogy elvigye.

ha összetolnék
két padot talán mellém
férne bánatom

Az ital fanyar,
Íze akár az élet:
Bánat és öröm.

Innék bánatod
kelyhéből... Hogy tudhassam,
mi mennyire fáj!

Búskomorságra
a legtutibb elixír,
ha az ember sír.

megfoghatatlan
lettél... szomorúságom
kitapintható

Sokszor megviccelt,
hogy ne lássa szememben
saját bánatát.