Haiku versek a bánatról

tágas ég alatt
valami összeszorul -
csak a torkom az

bánatok köde
ereszkedett szívemre -
fagyos téli táj

csöndben kaparom
a sejtjeimbe olvadt
emlékeidet

bánatok köde
szitál az őszi fák közt -
szívemen fátyol

Száraz levél hull
libbenve a sírkőre.
Ott nyugtot talál.

Fa a hegytetőn
Egyedül, sziklák között
Már elszáradtam

A bánat, akár
egy fekete kígyó, csak
beléd mar s véged.

Lesújtó bánat
a lélek lángolását
végleg kioltja.

gyászát burkolja
lila fodros bársonyba,
liliom bánat

Vérfátylak festik
a végtelen égkékjét,
szárnya-tört gerle

elfelejteni
a mandulavirágzás
rózsaszíneit

hópelyhek szállnak
időtlen szürkeségben
párás a szemem

Ébredni vágyik
a szív, de nappal is csak
álmokat kerget.

felsóhajt a Föld
sebzett szíve szomjazik
a tiszteletre

Bántó szavaid
hallom hallgatagságod
fájó csöndjében.

Sírodnál állva,
árván, némán... csak hull a
hó a fejfádra.

Bú` magjából kelt
lélekvirágom szomját
betűkönny oltja.

kezét nyújtja a
boldogság: belerántom
a bánatomba

Nyüszít előtted,
vonít utánad, megvert
kutya: a bánat.

Ha növesztene
a bánat, Holdat ütném
- jó, hogy csak nyomaszt.

Görnyedten ül a
bú, egy tikkadt alkonyon,
hangja monoton.

A tiszta bánat
tündöklő glóriával
néha feldereng.

Hajnali harmat
tavaszi fűszálakon:
ragyogó könnyem

vajh` belefér még
tengernyi bánatcseppbe
pár kortynyi öröm

Mint pillangót fogd
el a lélek bánatát,
zárd jól lakatra.

a bánat egy mély
tó belefulladhatunk
ha nem figyelünk

kitörni nem tud
a bánat idebent így
csak kiabálhat

mélyre temetve
bánatom mocsarába
árva önmagam

Arcomon könnycsepp
csordul végig. Bánatos
lelkem gyermeke.

Mint lőtt sebből a
vér, úgy folyik belőlem
is ki az élet...

Bús árnyék hajolt,
fényes szerelmünk fölé.
Hű bánattá vált.

Sajog a szívem,
pedig elvitted régen.
Fantomfájdalom.

árnyékom táncra
kél - ritmust a bánat ad,
magányom zenél

ez nem mind eső
arcomon, örömkönnyek
folynak bánaton

Az élet nem fáj
Bár semmi öröm nem ér
Csak puszta lét már.

Szememben a könny
a lélek Canossája,
nem múló bánat.