Haiku versek a bánatról

Érzéketlenek
vagyunk a szótlanságra,
pedig beszédes.

Borús napokon
eltitkolt nagy fájdalmad
sír a falakon.

Emberek ripsz-ropsz
ugranak viszonyokba.
Én meg csak várok...

Szemében bánat
bujkál, arcán mosolygó
harlekin magány.

A bánatos szív
Egy levél hullatta fa
Reccsenő gallyak

ne törölj le, a
fénylő könnycsepp én vagyok
szép szemeidben

Mécses - mederben
viaszcseppekbe - illan
mulandó bánat

A boldog ember
őszintén megsiratja
szomorúságát.

mikor bántottak
a lelkem odavonszolt,
hol sütött a nap

Szomorú felhők,
Gyülekeznek az égen.
Lelkem tükrözik.

üvegkancsóban
ragyogó szomorúság
három szál nárcisz

Tél költözött be
Hozzánk. Kihűlt vágy, rideg
Csók, metsző szavak.

Dalos madárka
halványkék pongyolában
búsan trillázik

Örömömet egy
kék pillangó irigyli,
mindkettő elszállt...

A szürke eső
csak vászon. Komor lelkem
pedig az ecset.

nyári éjszaka -
harangvirág kelyhében
alszik a bánat

Szétáztatja a
rengeteg eső minden
életkedvemet.

Zsebre vágtam a
napot, s borongós kedvem
melegíti most.

friss hajtásokat
a tavasz sem varázsolt
fásult arcodra

szóvirágok közt
elrejtettem bánatom
szirmát hullajtja

Mellkason szorít
az Élet, összegörnyedt
túlélő vagyok.

gyönyörű szempár
pislog a paplan alól
krokodilkönnyek

Nem akad tenyér
lelkem gyűrődéseit
szétsimogatni.

víz és csipet só
könnycseppnek is nevezett
szomorú oldat...

Legfájóbb könny az,
mi nem hull másik mellre,
s nem törli senki ...

délutánonként
rubinvörös bánkódás
úszik a folyón

A hosszú tél és
az öregség bánattá
szelídül csendben...

Öröm és bánat,
időnként haikukként
élednek újra

a konklúzió
most majd előre mutat
vagy megint csak rám?

árva vadgalamb
burukkol kopasz tölgyfán
párját siratja

dermedt cseppek közt
lassan szitál a bánat -
elengedtelek

csendes szívembe
nézve lehajtott fejjel
piszmog a bánat

fáradozásom
gyümölcsét megint a dér
csípi - éretlen

Csak búvópatak
bánatomtól sötétül
itt-ott a szürke.

összeroskadva
éreztem, ahogy mellém
térdel a bánat

házak csücskéhez
levéllel tűzdelt lassú
megbánás tódul