Haiku versek a fákról

távolban kézfej
méretű a hegy - rajta
fák az ékszerek

A fát kivágjuk.
Hogy helyén nőjön egy új.
Vagy ház épüljön.

mint egy korona
rügyező fákat ékít
a hold korongja

Gyermekként egy fa
alatt játszottam, egyszer
majd keresztem lesz.

fák koronáin
menyasszonyi dísz, lágyan
omló sakura

álmos délután
házra fura árnyakat
firkálnak a fák

Havas fák törzsén
lapulnak a holnapok
Ébredj már tavasz!

kopasz ágakon
fagyöngy ékeskedik, s a
fák haldokolnak

meztelen ágak
börtönében gyanútlan
felhőpamacsok

A fa csak állt ott,
de árnyéka átlépett
a kerítésen.

sok kicsi vörös
fáklya bevilágítja
dombok lágy ölét

A fák az éghez
szólnak a föld biztató
üzenetével.

Fába vésett szív,
Boldogságom tanúja,
Mára begyógyult...

ködben úszó táj -
fák kapaszkodnak össze
a lét peremén

Erős gyökerek
táplálják az élő fát,
s fa árnyékot ad...

Még gyermek vagyok,
sosem növök fel a fák
bölcsességéig.

Ismernek a fák,
fejet hajtok előttük,
még gyermek vagyok.

Örültek a fák,
halak vígan úszkáltak,
tavirózsám nyílt...

és te is mintha
fatörzsre vésett minta
és én is mintha

apám borzolta
így hajamat ahogy a
szél most a fákat

Nem a fűrész sír,
hanem a fa, amikor
elkezdik vágni.

finoman simít
aranyló lombjain az
októberi nyár

ártatlanságát
tavasszal kapja vissza
a sok csupasz fa

Ahogy egy fa áll,
olyan méltósággal tűrd
a viharokat.

Tűlevél hegyén
ezüst vízcsepp mélán ül
s viharról regél.

csupasz ágakra
pöndörödik egyre a
madárcsicsergés

körtefán árván
kapaszkodik az őszbe
egy aranylevél

rügypettyes faág
teleltet hópelyhekben
friss jégvirágot

hófehér fátylat
terít a fákra a tél
napfény csipkézi

hó súlya alatt
roskadozó fák között
meghitt csend honol

zuzmaracsendek
csipkefodros sálában
álmodnak a fák

őszi fák alatt
avarillatot kerget
a hajnali szél

Ágas-bogas fák
lombja, hűs, őszi szélben
lassan földet ér.

tar fán gombolyag,
ágvillák gömbdíszein,
zölddel egy fagyöngy.

Sárguló fák közt
ezüst ökörnyál libben
s táncol a szélben.

százéves fatörzs
érdes barázdáiban
szunnyad a tudás