Haiku versek a halálról

Ha lábam alól
egyszer elfogy az út, majd
továbbrepülök.

Ha az élet rét,
Virág rajta az ember:
kaszára ítélt!

Szemembe villan
utolsó pillanata
egy kis bogárnak.

Egyszer mindenki
Saját maga csendjévé
Formálódik át

Sok vágott virág
bánatharangszót kondít
meg utoljára.

hamvasztás után
jól fog esni egy korty víz
száraz lelkemnek

keresztre feszít
az idő földbe húzza
semmiségemet

kihűlt szemekkel
az élet pereméről
szabadon zuhan

a rózsa hervad:
a saját illatába
fojtja a halál

Öreg vagyok már,
az élet kegyes tanár:
a végén buktat.

utolsót ütött
az öreg toronyóra
magát temeti

hiú molylepkét
a gyertya lángja hívja
utolsó táncra

megfáradt lelked
égi mezőkre vágyott
teret váltottál

Búcsút intünk, és
minden megy tovább, mintha
nem lettünk volna.

Ím letérdel a
Korhadt fa megköszönni
Virág életét

három font hús-vagy
huszonegy gramm súly lélek.
majd elszámolunk.

lét és nemlét közt
csak egy hajszál a remény
fond szíved köré

Elkapott a lét?
Majd elkap a halál is...
Játszadozz velük.

öreg fa pillant
szakadékba szédülve
lassan aláhull

Letépett rózsa -
sziromcseppet könnyező
hervadó halál.

boldog nyár este
tábortűzbe röppenő
bogár halála

gombostű hegyén
apró életek sorban
bogártemető

Voltam már alany,
tárgy és feltételes mód,
s lennék múlt idő.

borostyáncsepp zárt
időkapszulába egy
gyanútlan méhet

ruhaszárító
kötélen leng az élet
egyszer leszedik

temető felől
tavasz illatát hozza
az alkonyi szél

öreg szomszédom
tavalyi metszése most
utolsót terem

ásító résbe
zuhanó bogár torkát
sikoly metszi fel

fűrész sikongat
a vén diófa zokog
lejárt az idő

ablakpárkányon
száraz darázstetemet
simogat a fény

megfáradt lelked
égi mezőkre vágyott
angyalok vártak

ólomszürke csönd
szája sötét vonalán
a halál ordít

A világ végén,
élet és halál szélén
dobban a szívem.

Menettértire
kaptam a léttől jegyet,
halálba kerget.

Egy vidám, szép méh
Permetezett virágon
Táncolva billeg

halálom lábnyom
a halhatatlanságom
végtelen útján