Haiku versek az idő múlásáról

amíg EZ van, nincs
más, de ha más van, akkor
a más lesz az EZ

Mennyi történet
van a folyómederben!
Árad az idő.

felejtsd az órát -
napfény eső szivárvány
mér idő-járást

Szürke víz lassan
hömpölyög. A folyóval
együtt öregszem.

múltat idéző
magányos fakereszten
zöld levél s moha

arctérképem ránc -
sűrített érzelemmel
teli domborzat

Az idő minden
Élettől folytonosan
Mezítláb szalad

Pénz súlyával nem
mérhető hátralévő
idő értéke.

egy csupasz padon
ráérőn ücsörögnek
a néma percek

vonszolja magát
őszi tarlón az idő -
magányos vándor

illúziócska -
egy esőcsepp burkában
megálló idő

megállás nélkül
pillanat ölelkezik
a pillanattal

Csodás emlékek
gyémánt-cseppekként folynak
megfáradt arcon.

filmek világa
egy tenyérlenyomatban
élők és holtak

ködbe veszett az
álmos reggel, harangszó
ébreszti napom

Időgép kattog,
s varrja össze szétszakadt
évek szálait.

Gyorsan őröl már,
míg egy év leforog, én
tízet öregszem.

díszkiadásban
életművek sárgulnak
fölöslegessé

Vénülő idő
arcomra karcolja az
emlékeimet.

Hajamba fonja
sugarát a Hold, s nézi
hulló szirmaim.

homokba karcolt
szerelemígéretet
tengervíz mos el...

S észre sem vettem,
hogy az életem felét
elvesztegettem.

arcomon gyűlnek
a kopott hétköznapok
fáradt ráncai

Kár, hogy elmúlt ez
a pillanat. Csinálunk
egy másikat... Jó?

Málló vályogház,
száz év magány odakinn
s fele odabenn.

célegyenesben
minden percét bánjuk a
halogatásnak

Magány nyomába
szegődött a csoszogás,
örök párra lelt.

Elcsent álmokkal
észrevétlen suhan át
a világ fölött.

Porcelán álmok
összetörve hevernek,
felnőttem volna?

a folyóparton
százéves lombok fölé
görnyed az idő

a semmittevés
civilizált formája
a halogatás

Hold időbe bújt
a Nap fénye. Földanya
félti leányát?

Csokorba szedi
rézszínfoltos felhőit
a mulandóság.

az élet, suszter -
vén időkaptafáján,
elnyűtten csoszog.

Az idő, a nagy
Piktor, mindent, mi elmúlt,
szép színekkel fest.

mosolytávolság
mélyül szarkalábakban
fogy illúzióm(nk)