Haiku versek az idő múlásáról

az élet, suszter -
vén időkaptafáján,
elnyűtten csoszog.

Az idő, a nagy
Piktor, mindent, mi elmúlt,
szép színekkel fest.

mosolytávolság
mélyül szarkalábakban
fogy illúzióm(nk)

Megfakult képek
Odvas fiókok mélyén
Felsóhajtanak

öreg diófa
sokat tűrt árnyékában
verset olvasok

Leheletnyi tű
bujkál csipke emlékben,
régmúltat hímez.

monoton hangon
kopogtatnak óráim
az idő falán

Rég kattant zárnak
felnyikorgó emléke,
rozsdába serceg.

Semmi sem örök...
Porladunk mind, az idő
léptei alatt.

Szürke fák alatt
piros padba vésett szív
őrzi a nyarat.

megfáradt csendben
szöknek az évgyűrűkbe
múló évszakok

mohatakarón
észrevétlen moccanás
kúszik a repkény

megáll az idő
roskadó házfalakon
ágyat bont a csend

fákon átszaladt
a tavasz a fényes nyár,
sárguló idő

Vén Idő örök
gyermeke égbe szökken
kék csobbanásban.

-Mennyi az idő?
- Amit elvesztegettünk,
Vagy ami maradt?

Présház rejtekén
kopott kabátujjba bújt
időkre leltem.

A múlt lehámlik
az idő békességgel
útra kel velünk

zöld leple alatt
kőhíd mohos romjain
feledés honol

hozzád hajolva
mosolyodban megszépül
mulandóságunk

sárgult levelek
textúráján csipkés ősz
- megfáradt idő

Gyermeksebeink
mutogattuk egymásnak
ma takargatjuk.

Csorbult bögrédben
hűl, mint az utolsó korty,
a ragaszkodás.

Egynyári lepke
perceit számlálgatva
szórja bájait.

Csepp cseppet követ.
Így vájja ki idővel
a víz a követ.

Van két gondűző
elem: a múló idő,
meg a türelem.

Nem időnk kevés,
hanem túl sok belőle
a tétlenkedés.

Csönd van, szú perceg
lassúk, lomhák a percek
az idő megáll...

Minden gondot két
medicina ment: ez az
idő, meg a csend.

fehér asztalon
fekete kenyeret szeg
egy öregasszony

Áttetsző lettél
hallhatatlan is - nem Te
a Világ lett más.

Pereg az idő
- homokóra testében
múlt gömbölyödik.

Élet és idő
ráncba húzza a lélek
hófehér selymét.

Idő nyúlik el
vén diófa kérgén - épp
múltját rágja szét.

rozsdás szélkakas
a fénynek mutat irányt
Időnk vasfogán

Perc szunyókál az
órahossza zsebében:
álmot kovácsol.