Haiku versek az idő múlásáról

Korom sötétben
szerencsére nem látszik
igazi korom.

Fiatal korban
Hisszük, hogy van még időnk
S lám, az oly kevés.

elcsókolt rúzsos
máz mögül szűkölnek a
cserepes ajkak

nem odázható -
ki kell dobnom azt, ami
régen összetört

A komor idő
is megszelidíthető
elfogadással.

Idővel mindent
Másképp látunk, mint mikor
Épp megtörténtek.

Élj a jelenben,
Mert örökké bánhatod,
Ha elszalasztod!

végtelen hosszú
kötéllétra az idő
pár fok csak miénk

A perc sem mozdul
mellőlem, várja sorsát,
mint igaz barát.

padra leült a
tél s csak nézi-nézi, hogy
elrepült az év

Eljárt az idő
Felettem, öreg lettem,
Visszapillantok

magányos játék -
figyelni szép virágom
miként hervad el

amíg EZ van, nincs
más, de ha más van, akkor
a más lesz az EZ

felejtsd az órát -
napfény eső szivárvány
mér idő-járást

múltat idéző
magányos fakereszten
zöld levél s moha

arctérképem ránc -
sűrített érzelemmel
teli domborzat

Az idő minden
Élettől folytonosan
Mezítláb szalad

egy csupasz padon
ráérőn ücsörögnek
a néma percek

vonszolja magát
őszi tarlón az idő -
magányos vándor

illúziócska -
egy esőcsepp burkában
megálló idő

megállás nélkül
pillanat ölelkezik
a pillanattal

filmek világa
egy tenyérlenyomatban
élők és holtak

ködbe veszett az
álmos reggel, harangszó
ébreszti napom

díszkiadásban
életművek sárgulnak
fölöslegessé

Vénülő idő
arcomra karcolja az
emlékeimet.

Hajamba fonja
sugarát a Hold, s nézi
hulló szirmaim.

S észre sem vettem,
hogy az életem felét
elvesztegettem.

arcomon gyűlnek
a kopott hétköznapok
fáradt ráncai

Kár, hogy elmúlt ez
a pillanat. Csinálunk
egy másikat... Jó?

Málló vályogház,
száz év magány odakinn
s fele odabenn.

célegyenesben
minden percét bánjuk a
halogatásnak

Magány nyomába
szegődött a csoszogás,
örök párra lelt.

Elcsent álmokkal
észrevétlen suhan át
a világ fölött.

Porcelán álmok
összetörve hevernek,
felnőttem volna?

a folyóparton
százéves lombok fölé
görnyed az idő

a semmittevés
civilizált formája
a halogatás