Haiku versek a szomorúságról

Sajnos, az összes
Felvilágosodásra
Sötétség borult

(h)ideghegy mögül
kilépek az ég alá
- felhőket gyűjtök

Én hibádat is,
míg te erényemet sem
szeretted bennem.

Lehajtott fejjel
várják végzetüket a
nap virágai.

Rőt palatető
alatt az emlékeim
most összebújnak...

A tiszta könnycsepp
időt fut az esővel,
szomorú szemek.

Szomorúságba
jókedvet csiripelő
- égi vándorok.

fövenyes parton
hullámlovat abrakol
egy szomorúfűz

A felhőket ma
én rajzoltam az égre,
szomorú vagyok.

Van úgy, hogy vágyod
az eső sűrűjét, hogy
rejtse a könnyed.

A szürke eső
csak vászon. Komor lelkem
pedig az ecset.

bánattarisznyám
vonszolom magam után
könnybe áztatva

üres lapjaim
hulló sziromként fújja
a tavaszi szél

Mellkason szorít
az Élet, összegörnyedt
túlélő vagyok.

Rengeteg szavad,
temérdek mondatod most
cserben hagyja szád.

Falevéltenger
s magányos esőcseppek:
szomorú hétfő.

feltartottalak -
végül minden erőnket
eltékozoltam

Ennyi volt mondtad
S bár gondoltam ez eljön
A szívem hasadt.

könnycseppek írják
életkönyvem utolsó
fejezeteit

magányom, mint egy
hű barát, kézen fogva
kíséri léptem

bepárásodott
komoromra rajzoltál
mosolygó arcot

belül is őszül
sejtszinten dérvirágok
ezrei nőnek

este fekete
teát főzött belőlem
a depresszió

hol a hold fogy el,
hol pedig a türelmem
mindig ha várlak

tintafolt vagyok
összefolyt verssorok egy
gyűrött könyvlapon

Pókháló szőtte
álomruhámat, idő
marcangolja szét.

kopott bárpulton
üres poharak mellett
halt meg a remény

mikor senki más
nincs magam alatt csak én
megtalálhatnál

a szabadság már
szomorú mert nem vagy itt
hogy csak átölelj

nélküled üres
a ház, sírnak a fák, szél
süvít lelkemben...

keserű hiány -
tenyeremben olvad szét
elfolyó csended

mélykék fellegek
bársonypalástja alá
könnytengert rejtek

dermedt vágy emészt
ölünk mélyén jéghideg
patak csörgedez

Meglibbenthetné
Hajam egy picikét a
Boldogság szele.

Ki sűrűn merül
belül, az ritkán kerül
önmagán kívül.

beborult az ég
a szürkeállományban
felszisszen a lét