Haiku versek a napfényről

sebhelyes arcát
a sápadt hold napfénnyel
púderozza be

tavaszt lélegző
reggel tele friss színnel
virágzó fákkal

csend ül a tájon
arany szimfónia szól
napfény húrokon

Leszek tavaszod
zivatar után fényben
daloló madár

Táncoló napfény,
A tó hullámzó tükrén,
Szemedben csillog.

Pacsirta dalol,
szárnyát simogatja Nap,
dala messze száll...

hófehér hattyú
fényben kecsesen úszik
magányos valcer

És ömlött a fény!
Fákat, bokrokat, engem
bearanyozott...

fenyőfaágon
ezüstszín sugarakat
dajkál február

Szeretetemmel
átölelhetném mindazt
mit napfény ölel.

üres a sétány
néhány sápadt napsugár
ül a padokon

felhő paplanba
bújt melengető Napom -
önként lett fogoly

A hajnali nap
Ragyogása nem tart ki
A napnyugtáig.

Kinn szitál a köd,
de benn múzsám szépsége
napfényként ragyog.

bágyadt őszidő,
alig hagy nyomot a nap
a kék égbolton

Rúzsfoltját a nap
rajtafelejtette egy
hulló levélen ...

Varázsolj nyarat
még utolsó lángsugár
Ó, a szívembe!

Alagút végén
megjelent a fény, Te ott
vártál ragyogva.

Fényével a Nap
rubinvörös csókot ad
szép Hajnalának

Egyszer vége lesz
Minden viharnak s akkor
Fény is lesz megint.

Tavaszi napfény
egyetlen szeretőm vagy
kerti magányban.

A sötét elvész
a mosoly arcú napfény
szorításában.

Napfény nélküli
lelkembe kisírt szemű
bánat költözött.

A leveleknek
árnyékában hűsölt az
izzó napsugár.

tavaszi napfény
szépítő óráira
bejelentkeztem

Napfényt csempészve
Mások életébe, Te
Is sütkérezel.

szellő tenyerén
életre hív a napfény
bimbók hasadnak

Tulipánok közt
sétálgat a napsugár,
harmatot iszik...

gyújtósa a nap
fényszilánkon pattintja
égi tüzeit

Tapogatózó
fényszilánk nyújtózik a
nedves betonon.

Szemeid óvó
fénye nélkül lelkem is
sötét égbolt lett.

mikor egyetlen
napsugár eléri a
lelked kapuját

hűs házfalakra
langysárga napfénycsíkot
húz a délután

Igazán a fényt
Csak az becsüli meg, ki
Járt már sötétben.

Villan a napfény
hiába. Szemem tüze
télben elveszett.

jóleső napfény
cirógatja arcomat
lelkemig hatol