Haiku versek a télről

Csend ül a tájon
téli magány muzsikál
jégcsapsor csendül

Hajnali fagyban
ébred bőröm és tüdőm
- éles lélekhő.

meggörnyed a tél
a tavasz terhét hordja
jégszíve olvad

téli estéken
kabátban ül a tavasz
lámpafény alatt

szürke füstcsíkok
szabdalják a kék eget
téli estéken

maradna a tél
ha kapna éjszakára
egy hótakarót

kerítésbe zárt
téltől meggyötört kertem
nyújtózni akar

Néma a rét most
tücsöklukban hegedű
alszik a tokban

tavaszra várva
szíved önt rám meleget
tél ablakából

Hópelyhek szállnak.
Holle Anyó megrázta
fehér vánkosát.

madárijesztő
is fészekről álmodik
ha eljön a tél

Ezüstfenyőre
Decemberi napfény szór
Önfeledt mosolyt.

Felhődunyhákból
Keringőt lejt a földre
Bájos hópehely.

nyílnak a rózsák
tavasznak hiszik a télt
hazudik minden

zúzmaracsipkés
sálat visel a reggel
jégvirágot szór

A hófehér csend
végtelenje nyújtózik:
érintetlenül.

hóbundába bújt
nyúljárta barázdákon
varjak kárognak

A tél könnyei
gyöngysorokká dermednek
fűzfák ágain.

a tél bezár a
párolgó tea illat-
varázslatába

fázós tereken
üres magány-plakáton
téli szél matat

Szürke hajnalon
pille hullott kezemre -
téli szél küldte.

holdfény csordogál
hófödte hegyoldalon
ráfagy mosolya

Meggémberedett
gondolattal szikrázik
jégen a napfény

tél szürkéivel
rajzol vágyszíneinknek
kifestőkönyvet

megtörik a nád
hószagú súllyal a csend
nem bírja tovább

Havas tájon át
robog mély téli álom
víg tavasz felé

halványan libeg
hideglelősen a Hold
jégmarta éjben

csend ül a tájon
hó rezdül fűzfaágon
néma jelbeszéd

Borult tompaság
dércsípte altatódalt
dúdol a tájnak

Néma a dűlő
fázó nádasban csend ül
csak a szél matat

a csontujjú tél
öleli az estéket
fagyos sóhaj száll

A tél ma hideg,
és megfagyott egy lélek.
Már nem remélhet.

télanyó selymes
hótakarót terített
fehér meghittség

Decemberi szél
az alvó szántóföldön
jégvirágot vet.

a tél hangszerén
mindenkinek mást zenél
lelkesen a szél

Szívem vidítja
a színtelen vak télben
egy apró madár.