Haiku versek a télről

Menyasszonyfátylát
mind oly fák tartják, kik már
eldobták csokruk.

Rezzenéstelen,
szikrázó csendben pilled,
dermedőn a táj.

téli reggelen
még a felkelő nap is
lázasan ragyog

jégbe dermedve
susog az északi szél
tavaszról mesél

zöld topánkáját
nem viselte meg a tél
virít a moha

deres rózsaszál
fejet hajt a tél előtt
könnyeibe fagy

Az élet pihen
erőt gyűjt a holnapra
nyújtózkodik már

jégruhájában
fürge patak járását
alig láthatod

rügyező télben
fák bokrok sóhaja száll
féltik a jövőt

Gyémántként csillog
alvó fenyőfákon a
tél fagyott könnye.

fehér csipke csend
honol a horizonton
harang hangja szól

Hótakaró fed
fényes tavaszálmokat.
Szunnyad a remény.

Jégpáncél alatt,
tél ölelő karjában
alszik a folyó.

Tél lábnyomába
ért sóhaja az ősznek
tavaszig kitart.

közel a tavasz
odaveszik jégfoga
a kemény télnek

Vidám nyári fák
derékig jégbe fagyva
várják a tavaszt.

A bolond tavasz
becsapott rügyein sír
az éhes rigó...

az avarágyban
szunnyadozik az élet
hópaplan alatt

Vacogó nyírfa
ünnepi ruhát öltött
jeges hajnalon.

Száraz falevél
téli sminkje - hópúder
és napfénycsillám.

újabb hó esett
egyre növekszik a tél
fehér kabátja

Ősz és tavasz jár
a hegyek között, s téllel
labdáznak ketten...

Hó hull - a világ
eltakaródik - kicsit
magányába fagy.

Fáradt hópelyhek
sokaságát ringatja
álmában a fa.

Szikrázó tompa
fény játszik a friss havon
jégvirágokkal...

Megágyazott az
élet, minden fél napot
ágyban tölt velem.

búvik a csermely
megfagyástól rettegőn
halkan csörgedez

mély szendergésben
fűzfám lombtalan törzse
barkát álmodik

Föld ágyására
fehér cihát húz a tél
hópehelypaplan

Zsong, szitál a tél
hópehelytől duzzad az
angyalpárnás éj

Szürke fűzfa néz
be ablakomon, s kér víg
tavaszt télidőn...

csendes békesség
fehérsége csipkézi
a téli reggelt

Varjúkárogás
ébreszti a hó alatt
szendergő fákat.

eltűnt a tavasz
virágok sóhajtanak
csak egy álom volt

Márványeres lett
a levegő, lehelet
csokrok a fagyban.

szürke napjaim
ingyen menyegzőt ülnek
a hóesésben