Haiku versek az időről

Házfalon kis gyík,
esőverte flaszteren
eltévedt bogár.

Hogy mi történhet
egy lélegzetvételnyi
időben? Minden.

Ifjú mindenki
volt, idősnek lenni a
nagy teljesítmény.

A "Most" szüntelen
újjászületése, az
örökkévaló!

elvesztett kedvvel
mogorva medve lettem
megöregedtem

Elfojtom múltam,
széttépem jövőm, azért
hogy bírjam a mát.

Üdén felnevet.
Ráköszönni sem mer a
romboló Idő.

holnapra vágyva
vesztegetjük a mára
kölcsönkért időt

rohan az idő -
illúzió-fogócskán
utánakapok

csillaglombóra
percnyi álmokat rejtve
szemedből mesél

cseresznyevirág
szirmai tenyeremben
- hervadó idő

adj erőt nekem
hogy hozzád igazítsam
a történetem

Tékozolt időt
nem pótolja temérdek
harácsolt vagyon.

Lebomlik minden
mi él, s akar - könnyező
sóhajt hord a szél.

percnyi ölelés -
majd hónapot fúj közénk
a viharos szél

Elcsent álmokkal
észrevétlen suhan át
a világ fölött.

folyó sodrában
zajló jégtáblák hátán
rohan az idő

barázdált kérgen
fürge bodobácslábat
kerget az idő

vén japánakác
törzsét borostyánindán
mássza az idő

utolsó percig
halogatni mindent hogy
legyen extázis

volt szerelmekért
ma már egyetlen perc is
túl drága holmi

gyermekként minden
öregen már fikarcnyi
szónak is örül

koravén idő
felnőtt aranykort bújtat
érett gyermekben

kócos hajnalok
mézillatú csendjében
megáll az idő

megmerevedett
múlt körül keringőzik
a hófehér szél

néhány érintés
kapaszkodik a hajnal
zsenge szélébe

megszínesedve
fénygirlandokon futnak
hozzám perceid

mandarinmamuszt
és sűrű fahéjhajat
hord a régi tél

arcán az idő
láthatóan ráncos, mint
a téli alma

borongós napok
életfa sárgult ágán
reszketeg idő

Idő szilánkok
hevernek szerteszéjjel
matt és csillogó.

Összeomlanak
sok évmilliárdokká
a pillanatok.

Évek szántanak
időekével - ráncok
gyűrődnek nyomán.

A vén templomi
harang rekedten szól az
idők végéről.

Tovaring létünk...
büszke szép: fonnyadtba hal
- élt, kívánt, s remélt.

minden gondolat
az idő bölcsőjében
alszik és ébred