Haiku versek az időről

utolsó percig
halogatni mindent hogy
legyen extázis

volt szerelmekért
ma már egyetlen perc is
túl drága holmi

gyermekként minden
öregen már fikarcnyi
szónak is örül

koravén idő
felnőtt aranykort bújtat
érett gyermekben

kócos hajnalok
mézillatú csendjében
megáll az idő

megmerevedett
múlt körül keringőzik
a hófehér szél

néhány érintés
kapaszkodik a hajnal
zsenge szélébe

megszínesedve
fénygirlandokon futnak
hozzám perceid

mandarinmamuszt
és sűrű fahéjhajat
hord a régi tél

arcán az idő
láthatóan ráncos, mint
a téli alma

borongós napok
életfa sárgult ágán
reszketeg idő

Idő szilánkok
hevernek szerteszéjjel
matt és csillogó.

Összeomlanak
sok évmilliárdokká
a pillanatok.

Évek szántanak
időekével - ráncok
gyűrődnek nyomán.

A vén templomi
harang rekedten szól az
idők végéről.

Tovaring létünk...
büszke szép: fonnyadtba hal
- élt, kívánt, s remélt.

minden gondolat
az idő bölcsőjében
alszik és ébred

elporló idő
szélűzött falevélen
száll velem tova

Apró gyöngyökké
Deresedik az idő
Szalmaszálakon.

arany fűszálak
csúcsain lengedezik
a megbánt idő

Búsan poroszkál
az idő, tudja hogy a
végtelenbe tart.

továbbreppenő
másodpercek dézsmálják
pásztoróránkat

most naptárlapok
mögé gyűrném az időt,
hogy megtalálhass

rövid árnyékú
fák ágán idő moccan
csak az ősz lehet

csoszog az élet
a vén időn andalog -
csigatalpakon

hol a hold fogy el,
hol pedig a türelmem
mindig ha várlak

a múló idő
emlékeimet ráncba
szedte arcomon

Csendben poroszkál,
visszanéz a tükörből
a múló idő.

Nem mi használjuk
ki az időt, ő teszi
azt inkább velünk.

aszfaltrajzokra
csillagport szitál az éj
maradj még gyerek

csillámló múltam
ezüst selymét hajamba
fűzte az idő

folyó sodrában
morzsolódik az idő
mint kő a kövön

egyetlen pad áll
a folyóparton, várva,
hogy visszagondolj

idővégekből
foltos kendőt fércelget
hideg napokra

kendője alatt
ezüst hajszálak fénye
időt rejteget

Lépcsőn nyújtózó
csend lábánál meg-megáll
egy pincebogár.