Haiku versek a magányról

A hiányoddal
élek együtt helyetted.
Hűséges társam.

tágul köröttem
a tér - így tudományos -
aki magányos

legveszélyesebb
ellenségem mindig is
a magányom lesz

tóparti éjjel.
bús nádas zizeg, a hold
víztükörbe fúlt

Magányosan él,
aki nem akar mások
terhére lenni.

Most érzem át azt
mennyire képes vagyok
egyedül lenni.

A legteljesebb
Magány: tárgyilagosnak
lenni, konokul.

tizenöt éves
árvaságom lassan már
nagykorú leszel

engedd el kezem
magány, innen egyedül
is boldogulok

Fájna a magány,
ha csak a hold kísérne.
Brekeg egy béka.

Helyem keresem
haldokló csillagként. Nincs
erőm ragyogni.

Lepergett a film,
sötét lett a nézőtér.
Magam maradtam.

van rá módod tedd
meg újra szállj madárként
kitárt karomba

A csend egészen
halkan kopogott, pedig
Téged vártalak

magány csöndjében
egy zöld poloska ébred
koppan a falon

üres ágyamban
megszokásból még mindig
feléd fordulok.

magány vendége
voltam miközben veled
éltem éveket

magányos ember
az est sötét fátylából
varrja ruháját

bogáncs módjára
nyakamon lóg a magány,
fáj a hűsége

ködnehéz éjben
csak vánszorog az idő,
hízik a magány

mögöttem langyos
szél, füstfelhő, bennem te,
hűvös fuvallat.

hiába támad
a magány - együtt vagyunk -
két vén paripa

régi emlékek
közt lapoz már megint a
vágy és a magány

Megül a sár a
számon, csótány és magány
telepszik benne.

Gyorsan kirakok
magamból egy darabot -
más nem érdekel?

Az elhagyottság
járvány, a keserűség,
őrlődés szüli.

Csók nélkül ébredt,
a könnyező arcáról
csurgott magánya.

Az önsajnálat
elveszi a holnapod,
magányra ítél.

Selymek csendjével
festeném tenyeredbe
Szívem... csak jönnél!

Tegnap magamba
zárkóztam, a lábtörlő
alatt volt a kulcs.

Emlékeimből
egy légvárat építek,
majd összedöntöm.

Magam maradtam,
eltékozolt álmaim
már nem követnek.

nincs magányosabb
érzés, mint amikor nem
szereted magad

Alkonyatkor a
szél ringatja fákra ül
az árva magány.

áll a hintaszék
csak a magány lógatja
rajta lábait

Méla magányban
a semmibe tűnt napot
üti az óra.