Haiku versek a magányról

lombját vesztett fa
vagyok csupasz lelkem már
csak fohászt terem

partvesztett csónak
sötétből fénybe úszik
szeretetárral

Örök hómezőn
vad széltől megtépázva
rózsa piroslik.

Egyedül vagyok.
Felül milliárd csillag.
Nekem fénylenek?

magányos akkor
vagy igazán ha már a
hiányt sem érzed

Itt vagyok megint,
nem otthon, csak a csend ül
a kanapémon.

ébredő csendben
átkarol az illatod
- sóhajt a magány -

Magányom kicsiny
vitorlás, csendes öböl
ringatja árván...

szombat hajnalra
elmossa az árapály
péntek lábnyomát

az öreg este
magányfa ágából csönd-
furulyát farag

nap-mosoly surran
erdőszéli kis házba
magányt oldani

A kis utcákon
bolyongok, nagy tömegben
fáraszt a magány.

göröngyös úton
lelkem búsan vánszorog
néma és árva

Éhezem, fázom:
mákszemek tejszínhabon.
Varjak a havon.

Pókfonál selymén
Zúzmarát lenget a szél,
Gazdátlan játék.

Kihalt utcakép -
Folyó nélküli meder.
Halott sivatag.

kristálycsendben ül
a lélek ketrecébe
zárva a magány

Nem rossz egyedül,
Emberek közt a magány
A rosszabb, hidd el.

Titkot rejt a csend,
a magány lett bús társa,
örök némaság.

árva öregség
a társtalan magányban
üresen lépked

Riadt fuvallat
didereg csupasz ágon
tavaszi reggel.

képzelt barátok
hallgatják a titkaid -
társad a magány

Lám, a magányos
Hegyek egyre jobban, a
Napot ölelnék

Nagy hallgatások
után valaki mindig
mond egy szomorút.

bezárom magam
elefántcsonttornyomba
a csend oltalom

nagylelkűséged
megható - örökségül
magamra hagytál

a mély csend alatt
láthatatlanul érik
a kínzó magány

Ha neked adnám
magányom felét, akkor
semmivé válna.

nem hagy el soha
pedig nem hiányozna
a hűsége fáj

lelkem kertjében
némán ülünk egy padon
a csendem és én

üres falvakban
kopott viskók tornácán
csak a szú az úr

Ketten hallgattuk
egymást a csenddel de ő
sem mondott semmit.

Szárnyaszegetten
didereg az árva szív,
társa a magány.

elhagyott falvak
kopott házaiban már
a csend is vendég

lakatlan sziget
fájó magányához kell
kis irónia

Fájdalmaimmal
nehezülök a földre,
nyomom mégse mély.