Haiku versek a magányról

fénytelen napok
ünnepek után csak nő
szívek magánya

Már csak húrtalan
hegedűként játszom én...
Meguntad dalom...

már az is elég
ha szavaid ölelnek
olvad a magány

magányos játék -
figyelni szép virágom
miként hervad el

cinkéket várok
ablakomba hiába
máshova járnak

amikor elmész
végtelen fehér csenddé
dermed a világ

Fáradt a lelkem,
magányba burkolózom.
Ma ordít a csend.

Szórakozni jár.
Boldogságot hazudik.
De a szíve sír.

ha senki sem lát
szorosan hozzábújok
emlékeidhez

Örömét leli
a bánat hideg otthon
kemény padlóján.

Kérek egy kiló
ünnepet. Meg két kiló
szeretetet is.

a magányosság
fokozatainak nincs
mértékegysége

Belepte az ősz
helyedet a csónakban,
magam evezek.

olykor magunkra
terítünk szelet, holdat,
csillagbolyhokat

végigsimítom
forró tenyeremmel a
jéghideg csendet

Az egyedüllét
csöndje nem hagy kibúvót
önmagad elől.

zsúfolt teremben
fiktív sztoriktól zsongva
nevet a magány

Homoksivatag
sivár szemcséin a csend
elporladt magány

lombját vesztett fa
vagyok csupasz lelkem már
csak fohászt terem

partvesztett csónak
sötétből fénybe úszik
szeretetárral

Örök hómezőn
vad széltől megtépázva
rózsa piroslik.

Egyedül vagyok.
Felül milliárd csillag.
Nekem fénylenek?

magányos akkor
vagy igazán ha már a
hiányt sem érzed

Itt vagyok megint,
nem otthon, csak a csend ül
a kanapémon.

ébredő csendben
átkarol az illatod
- sóhajt a magány -

Magányom kicsiny
vitorlás, csendes öböl
ringatja árván...

szombat hajnalra
elmossa az árapály
péntek lábnyomát

az öreg este
magányfa ágából csönd-
furulyát farag

nap-mosoly surran
erdőszéli kis házba
magányt oldani

A kis utcákon
bolyongok, nagy tömegben
fáraszt a magány.

göröngyös úton
lelkem búsan vánszorog
néma és árva

Éhezem, fázom:
mákszemek tejszínhabon.
Varjak a havon.

Pókfonál selymén
Zúzmarát lenget a szél,
Gazdátlan játék.

Kihalt utcakép -
Folyó nélküli meder.
Halott sivatag.

kristálycsendben ül
a lélek ketrecébe
zárva a magány

Nem rossz egyedül,
Emberek közt a magány
A rosszabb, hidd el.