Haiku versek a magányról

képzelt barátok
hallgatják a titkaid -
társad a magány

Lám, a magányos
Hegyek egyre jobban, a
Napot ölelnék

Nagy hallgatások
után valaki mindig
mond egy szomorút.

bezárom magam
elefántcsonttornyomba
a csend oltalom

nagylelkűséged
megható - örökségül
magamra hagytál

a mély csend alatt
láthatatlanul érik
a kínzó magány

Ha neked adnám
magányom felét, akkor
semmivé válna.

nem hagy el soha
pedig nem hiányozna
a hűsége fáj

lelkem kertjében
némán ülünk egy padon
a csendem és én

üres falvakban
kopott viskók tornácán
csak a szú az úr

Ketten hallgattuk
egymást a csenddel de ő
sem mondott semmit.

Szárnyaszegetten
didereg az árva szív,
társa a magány.

elhagyott falvak
kopott házaiban már
a csend is vendég

lakatlan sziget
fájó magányához kell
kis irónia

Fájdalmaimmal
nehezülök a földre,
nyomom mégse mély.

télesti csendben
lombtalan faágakon
szuszog a magány

hallgatom nézem
az elszunnyadt csönd álma
kitapintható

Minden arcomat
a mosásba tettem - nincs,
amit felvegyek

Omló vakolat
Réseiben húzódik
Magányosságom

napsugár szárnyán
vidám citrom pillangó
társtalan magány

csend honol nálam
ágyamban nem fekszik más
csak a magányom

Magam nevelem
gyermekeink. Magányom
fala óv, bezár...

egyetlen csillag
az égen hosszú sóhajt
szakít ajkamról

Csend felesel a
lágy őszi széllel, bércet
mászik, s völgybe hull.

Lelkem virágos
kertjében a tél csahol.
Alszik a kertész.

üres folyópart -
a vidám cimborák már
másfelé járnak

Volt, nincs szerelem.
Lelkemet megüli az
avar illata.

magányosságom
az est sötét fátylából
varrja ruháját

fehér krizantém
magányosan élvezi
az ősz nyugalmát

magányom, mint egy
hű barát, kézen fogva
kíséri léptem

tölgylombba súgja
magányát az őszi szél
majd tovaszalad

Egyedüllétben
a csend szól hozzám halkan -
szó lelkemig ér.

ketten voltunk az
égbolt alatt, én és a
végtelen magány

Nagyszobákon át
Szúette csigalépcsők
Sóhaja bolyong.

Tócsatükörben
ezernyi csillag ragyog.
Magányos utak.

Üres játszótér
csendjében magányosan
hintázik a szél.