Haiku versek a magányról

Sűrű lett a csend,
magadban, mély-legbelül
magamra hagytál.

Magány is lehet
színes. E félhomályban
az esti eső...

Nem a bezártság
a legrosszabb, hanem ha
magad bezárod.

tejfehér tájban
árnyak araszolgatnak
szürke magányban.

Minden szívverés,
Újabb magányos léptek-
Néma hajnalok.

Szavakba öntöm,
De mit sem ér-e mondat,
Ha nem hallasz már.

Egymásba zárva
vergődünk-szárnyalunk: csak
magányunk közös.

Gesztusaitól
értetlenség üvöltött
jenkik szeméből.

minden lépés rém
míglen felmentés jön mint
angyali dicsfény

Ismered te is
magányba zárkózva vársz-
nem tudod mire.

Évek óta csak
veled fekszek, az a baj,
hogy nem melletted!

Vacsorára hív
a magány s éhen halok...;
csendet harapok.

Ha frissen mosott
már hetek óta szárad-
az gondot jelent.

Léleklüktetés
anyagtalan léten át
zord panelmagány.

Szomorúsággal
indultam ma is, lassan
barátok leszünk.

szótlanságunkra
felkiáltójelet tett -
zajos magányunk

elég magányos
vagyok, mióta elment
tőlem a kedved

egy ablaktalan
házban élek - nem jók a
kilátásaim

A magány sötét
pince, hol eltörött a
remény gerince.

A magány nyelvén,
a legszebb párbeszédet
veled hallgattam...

Elkerült a nap
beárnyékolt a hold is
ma elárvultam.

Nagy hallgatások
végén valaki mindig
mond egy szomorút.

magamra hagytál
hogy felelősség nélkül
magányosodj el

Ködként szállt alá
és ölelt át gyöngéden
a sűrű magány.

Alvajárók közt
magány szegődik társul
annak, ki éber.

Könny helyett merev
tekintet: hidd el, ő a
legelesettebb.

egyedüllétem
végül körbeér - magam
felé fordulok

Könnyű volt meg sem
fordulva elsétálni
tőled. Csendesen.

Szereteted nem
pusztít kevésbé, mint a
saját magányom.

évekig tartott
biz` megsüketülni az
ordító csendben

hangod még egyszer
a fülemben csendült, majd
lelkemre csend ült

Tudod, nem is a
csend fojtogat. Az csak a
kötelet adja.

Szívedbe jutva
magányomnak jéghegye
örömmé olvad.

Rideg magány a
szürkület. Villámzárat
gombol rá a dér.

Hófehér tájban
naspolya mereng ágán
tétova magány.

kongó szobában
díszes nagy karácsonyfa,
alatta magány