Haiku versek a magányról

magasság-mélység -
magammal töltött időm
magához ölel

a legboldogabb
pillanataid mindig
öleld magadhoz

sötét szobámban
magányos madár verdes
lelkem öleli

gyakran beszélgetsz
magaddal és legtöbbször
egyedül maradsz

Árva kis virág,
de egyedül is, mégis
élni mer, s akar.

elkísérlek ha
szeretnéd csak magamban
magamnak mondom

magánytól kihűlt
fázó testem karommal
félig érem át

magára hagyott
házban egy üvegváza
életért kiált

tetőtől talpig
angyali érintések
dédelgessenek

borzas kiskutya
szűköl a nedves szélben
bent már alszanak

Úgy elrejtőznék
én mindenki elől, tán
magam elől is.

Ma visszafojtott
szavak zúztak ketté egy
megkövült szívet...

Kissé riasztó
Hogy milyen sokan vagyunk
Egyedül, együtt.

Szemében bánat
bujkál, arcán mosolygó
harlekin magány.

Emlék vagy, egy kép...
Pillanat lenyomata
megsárgult fotón...

Messze vagy, távol...
Lelkem hullámait még
megtöri a vágy...

Nem követem más
útját... Magamén járok s
tán nyomot hagyok...

ha választhatok,
inkább veled szeretnék
magányos lenni.

magányos tölgyfa
méltósága megmaradt
ruhátlanul is

Farkasok nézik
szemét a holdnak. Vonyít
a magány s a szél.

fénytelen napok
ünnepek után csak nő
szívek magánya

Már csak húrtalan
hegedűként játszom én...
Meguntad dalom...

már az is elég
ha szavaid ölelnek
olvad a magány

magányos játék -
figyelni szép virágom
miként hervad el

cinkéket várok
ablakomba hiába
máshova járnak

amikor elmész
végtelen fehér csenddé
dermed a világ

Fáradt a lelkem,
magányba burkolózom.
Ma ordít a csend.

Szórakozni jár.
Boldogságot hazudik.
De a szíve sír.

ha senki sem lát
szorosan hozzábújok
emlékeidhez

Örömét leli
a bánat hideg otthon
kemény padlóján.

Kérek egy kiló
ünnepet. Meg két kiló
szeretetet is.

a magányosság
fokozatainak nincs
mértékegysége

Belepte az ősz
helyedet a csónakban,
magam evezek.

olykor magunkra
terítünk szelet, holdat,
csillagbolyhokat

végigsimítom
forró tenyeremmel a
jéghideg csendet

Az egyedüllét
csöndje nem hagy kibúvót
önmagad elől.