Haiku versek a magányról

van rá módod tedd
meg újra szállj madárként
kitárt karomba

A csend egészen
halkan kopogott, pedig
Téged vártalak

magány csöndjében
egy zöld poloska ébred
koppan a falon

üres ágyamban
megszokásból még mindig
feléd fordulok.

magány vendége
voltam miközben veled
éltem éveket

magányos ember
az est sötét fátylából
varrja ruháját

bogáncs módjára
nyakamon lóg a magány,
fáj a hűsége

ködnehéz éjben
csak vánszorog az idő,
hízik a magány

mögöttem langyos
szél, füstfelhő, bennem te,
hűvös fuvallat.

hiába támad
a magány - együtt vagyunk -
két vén paripa

régi emlékek
közt lapoz már megint a
vágy és a magány

Megül a sár a
számon, csótány és magány
telepszik benne.

Gyorsan kirakok
magamból egy darabot -
más nem érdekel?

Az elhagyottság
járvány, a keserűség,
őrlődés szüli.

Csók nélkül ébredt,
a könnyező arcáról
csurgott magánya.

Az önsajnálat
elveszi a holnapod,
magányra ítél.

Selymek csendjével
festeném tenyeredbe
Szívem... csak jönnél!

Tegnap magamba
zárkóztam, a lábtörlő
alatt volt a kulcs.

Emlékeimből
egy légvárat építek,
majd összedöntöm.

Magam maradtam,
eltékozolt álmaim
már nem követnek.

nincs magányosabb
érzés, mint amikor nem
szereted magad

Alkonyatkor a
szél ringatja fákra ül
az árva magány.

áll a hintaszék
csak a magány lógatja
rajta lábait

Méla magányban
a semmibe tűnt napot
üti az óra.

szeretetotthon -
egy néni kávét készít
halott fiának

megyünk kettesben
ballagva én meg én nem
szólva hallgatva

hiába jönnél
hűlt helyedet benőtték
az emlékeink

A vagány magány
Nagyon menő manapság
Rád senki nem vár...

Ködös reggelen
visszatükröződő arc.
Ma sincs még vége.

Mióta a csend
tele van veled, már nem
vagyok egyedül.

Mint sebes folyó,
sodrásban élsz partjaid
közt, egyedül vagy.

Falat építünk
fájdalmunk tégláiból
önmagunk köré.

levelem végén
döbbenek rá hogy ismét
magamnak írok

Esti magányban
az ágyamba süllyedve
Álmokkal úszom.

micsoda meghitt
magányban maradtam már
miattad megint

Monoton a csend
Rám ült - az egyhangúság
Eluralkodott