Haiku versek a magányról

Fájdalmaimmal
nehezülök a földre,
nyomom mégse mély.

télesti csendben
lombtalan faágakon
szuszog a magány

hallgatom nézem
az elszunnyadt csönd álma
kitapintható

Minden arcomat
a mosásba tettem - nincs,
amit felvegyek

Omló vakolat
Réseiben húzódik
Magányosságom

napsugár szárnyán
vidám citrom pillangó
társtalan magány

csend honol nálam
ágyamban nem fekszik más
csak a magányom

Magam nevelem
gyermekeink. Magányom
fala óv, bezár...

egyetlen csillag
az égen hosszú sóhajt
szakít ajkamról

Csend felesel a
lágy őszi széllel, bércet
mászik, s völgybe hull.

Lelkem virágos
kertjében a tél csahol.
Alszik a kertész.

üres folyópart -
a vidám cimborák már
másfelé járnak

Volt, nincs szerelem.
Lelkemet megüli az
avar illata.

magányosságom
az est sötét fátylából
varrja ruháját

fehér krizantém
magányosan élvezi
az ősz nyugalmát

magányom, mint egy
hű barát, kézen fogva
kíséri léptem

tölgylombba súgja
magányát az őszi szél
majd tovaszalad

Egyedüllétben
a csend szól hozzám halkan -
szó lelkemig ér.

ketten voltunk az
égbolt alatt, én és a
végtelen magány

Nagyszobákon át
Szúette csigalépcsők
Sóhaja bolyong.

Tócsatükörben
ezernyi csillag ragyog.
Magányos utak.

Üres játszótér
csendjében magányosan
hintázik a szél.

kopogtatásra
váró ajtómat lassan
megeszi a szú

egy árva madár
szárnyai alá rejti
magányosságát

Magányra vágyom,
s közben támaszodra is.
Hagyj, de ne hagyj el!

mezítelen hold
vacogva ölt magára
éjkabátívet

kihalt peronon
csak monoton kattogást
visz a menetszél

Magány: mikor a
takaróm bolyhai is
metsző hidegek

magányosságod
hangos kiáltásait
a csend foltozza

házfalakra ölt
halvány holdfényfoltokat
könnyből a bánat

idegen vagyok
mindenhol - a honvágy lett
a szenvedélyem

telómagányban
apró figyelmet koldul
az emberi szó

Asztalon hagyott
titkos naplómat csak a
szél lapozgatja.

Faodvában áll,
sötétben olvasni nem
lát, imát mormol.

Súlyos félhomály
ereszkedett ránk. Már nem
találjuk egymást.

mindig fúj a szél
megállt óramutató
gyertyacsonk felett