Haiku versek a magányról

Léleklüktetés
anyagtalan léten át
zord panelmagány.

Szomorúsággal
indultam ma is, lassan
barátok leszünk.

szótlanságunkra
felkiáltójelet tett -
zajos magányunk

elég magányos
vagyok, mióta elment
tőlem a kedved

egy ablaktalan
házban élek - nem jók a
kilátásaim

A magány sötét
pince, hol eltörött a
remény gerince.

A magány nyelvén,
a legszebb párbeszédet
veled hallgattam...

Elkerült a nap
beárnyékolt a hold is
ma elárvultam.

Nagy hallgatások
végén valaki mindig
mond egy szomorút.

magamra hagytál
hogy felelősség nélkül
magányosodj el

Ködként szállt alá
és ölelt át gyöngéden
a sűrű magány.

Alvajárók közt
magány szegődik társul
annak, ki éber.

Könny helyett merev
tekintet: hidd el, ő a
legelesettebb.

egyedüllétem
végül körbeér - magam
felé fordulok

Könnyű volt meg sem
fordulva elsétálni
tőled. Csendesen.

Szereteted nem
pusztít kevésbé, mint a
saját magányom.

évekig tartott
biz` megsüketülni az
ordító csendben

hangod még egyszer
a fülemben csendült, majd
lelkemre csend ült

Tudod, nem is a
csend fojtogat. Az csak a
kötelet adja.

Szívedbe jutva
magányomnak jéghegye
örömmé olvad.

Rideg magány a
szürkület. Villámzárat
gombol rá a dér.

Hófehér tájban
naspolya mereng ágán
tétova magány.

kongó szobában
díszes nagy karácsonyfa,
alatta magány

Ég kékje is fáj,
ha könnyeken át nézed
szomorú szívvel

mint dióhéjat
feltörted magányomat
felelős lettél

gyűrött hópelyhek
asztalon búcsúlevél
azóta (s)írok

magányom veled
megosztom - ketten lennénk
már elveszettek

Kőbe vagy zárva
Emléked kísért engem
Sírodon virág...

Szürke égbolton
Fáradt felhő hömpölyög
Könnyem csordul már

magány csöndjében
egy cserebogár levél
fonákjára ír

Nem indulhatok
magamra zárt ajtómon
nincsen már kilincs

Magányt színezek,
mindenbe teszek egy kis
szürkét magamból.

Magány ajtaját
rozsda marja, nem fordul
el benne a kulcs.

Törött szívemmel,
Még mindig Rád gondolok,
De már hiába.

Gyönyörködj gyakran
A magány áldásában.
Ne vesztegesd el.

El vagyok tűnve?
Nem. Ha kerestél volna,
akkor megtalálsz.