Haiku versek a magányról

Szürke égbolton
Fáradt felhő hömpölyög
Könnyem csordul már

magány csöndjében
egy cserebogár levél
fonákjára ír

Nem indulhatok
magamra zárt ajtómon
nincsen már kilincs

Magányt színezek,
mindenbe teszek egy kis
szürkét magamból.

Magány ajtaját
rozsda marja, nem fordul
el benne a kulcs.

Törött szívemmel,
Még mindig Rád gondolok,
De már hiába.

Gyönyörködj gyakran
A magány áldásában.
Ne vesztegesd el.

El vagyok tűnve?
Nem. Ha kerestél volna,
akkor megtalálsz.

Csak legyen aki
a homokórát szépen
majd megfordítja.

temesd majd mellém
magányom - nem akarok
egyedül halni

lombok árnyában
sétálok rád gondolva
verset kreálok

Margaréta szár.
Szomorú magányban áll.
Itthagyta a nyár.

Rémisztő érzés
Íriszében táncot jár
Szomorú rózsa

csorba csupromnak
száját csókolom hűs bor
tüzemet szítja

Kétségeim közt,
szelíden átölelve
ringat magányom.

Ülök egyedül,
Némán, számkivetetten.
Kerül a szél is!

Társam lehettél
volna magányomban, de
nem értettél meg.

Lelkem tátongó
feketelyuk... jajjj annak
aki közelít!

a múlt mögöttem
maradt s vele minden mi
érték - semmim sincs

Saját helyem nem
találom, egyedül most
szűk lett a szobám.

Elvonulva a
világtól vár a magány
saját börtöne.

Lágyan fúj a szél
Oly sejtelmesen szürke
Belezokogok

árnyékom táncra
kél - ritmust a bánat ad,
magányom zenél

remeteséget
sors rámkényszerítette
őrzöm a csendet

ám ha bántanak
kihez meneküljek - nincs
nekem senkim se

Minden idegen,
egyedül utazom egy
nagy galaxisban.

csak ült egymaga
mint magányos pagoda
csendbe dermedt szív

cipeli sorsát
mind nehezebben s remél -
újjászületést

A hiányoddal
élek együtt helyetted.
Hűséges társam.

tágul köröttem
a tér - így tudományos -
aki magányos

legveszélyesebb
ellenségem mindig is
a magányom lesz

tóparti éjjel.
bús nádas zizeg, a hold
víztükörbe fúlt

Magányosan él,
aki nem akar mások
terhére lenni.

Most érzem át azt
mennyire képes vagyok
egyedül lenni.

A legteljesebb
Magány: tárgyilagosnak
lenni, konokul.

tizenöt éves
árvaságom lassan már
nagykorú leszel