Haiku versek a magányról

Éhezem, fázom:
mákszemek tejszínhabon.
Varjak a havon.

Pókfonál selymén
Zúzmarát lenget a szél,
Gazdátlan játék.

Kihalt utcakép -
Folyó nélküli meder.
Halott sivatag.

kristálycsendben ül
a lélek ketrecébe
zárva a magány

Nem rossz egyedül,
Emberek közt a magány
A rosszabb, hidd el.

Titkot rejt a csend,
a magány lett bús társa,
örök némaság.

árva öregség
a társtalan magányban
üresen lépked

Riadt fuvallat
didereg csupasz ágon
tavaszi reggel.

képzelt barátok
hallgatják a titkaid -
társad a magány

Lám, a magányos
Hegyek egyre jobban, a
Napot ölelnék

Nagy hallgatások
után valaki mindig
mond egy szomorút.

bezárom magam
elefántcsonttornyomba
a csend oltalom

nagylelkűséged
megható - örökségül
magamra hagytál

a mély csend alatt
láthatatlanul érik
a kínzó magány

Ha neked adnám
magányom felét, akkor
semmivé válna.

nem hagy el soha
pedig nem hiányozna
a hűsége fáj

lelkem kertjében
némán ülünk egy padon
a csendem és én

üres falvakban
kopott viskók tornácán
csak a szú az úr

Ketten hallgattuk
egymást a csenddel de ő
sem mondott semmit.

Szárnyaszegetten
didereg az árva szív,
társa a magány.

elhagyott falvak
kopott házaiban már
a csend is vendég

lakatlan sziget
fájó magányához kell
kis irónia

Fájdalmaimmal
nehezülök a földre,
nyomom mégse mély.

télesti csendben
lombtalan faágakon
szuszog a magány

hallgatom nézem
az elszunnyadt csönd álma
kitapintható

Minden arcomat
a mosásba tettem - nincs,
amit felvegyek

Omló vakolat
Réseiben húzódik
Magányosságom

napsugár szárnyán
vidám citrom pillangó
társtalan magány

csend honol nálam
ágyamban nem fekszik más
csak a magányom

Magam nevelem
gyermekeink. Magányom
fala óv, bezár...

egyetlen csillag
az égen hosszú sóhajt
szakít ajkamról

Csend felesel a
lágy őszi széllel, bércet
mászik, s völgybe hull.

Lelkem virágos
kertjében a tél csahol.
Alszik a kertész.

üres folyópart -
a vidám cimborák már
másfelé járnak

Volt, nincs szerelem.
Lelkemet megüli az
avar illata.

magányosságom
az est sötét fátylából
varrja ruháját