Haiku versek a magányról

hiába támad
a magány - együtt vagyunk -
két vén paripa

régi emlékek
közt lapoz már megint a
vágy és a magány

Megül a sár a
számon, csótány és magány
telepszik benne.

Gyorsan kirakok
magamból egy darabot -
más nem érdekel?

Az elhagyottság
járvány, a keserűség,
őrlődés szüli.

Lassan arcomra
Vési az idő ki nem
Mondott szavaim

Csók nélkül ébredt,
a könnyező arcáról
csurgott magánya.

Az önsajnálat
elveszi a holnapod,
magányra ítél.

Selymek csendjével
festeném tenyeredbe
Szívem... csak jönnél!

Tegnap magamba
zárkóztam, a lábtörlő
alatt volt a kulcs.

Emlékeimből
egy légvárat építek,
majd összedöntöm.

Magam maradtam,
eltékozolt álmaim
már nem követnek.

nincs magányosabb
érzés, mint amikor nem
szereted magad

Alkonyatkor a
szél ringatja fákra ül
az árva magány.

áll a hintaszék
csak a magány lógatja
rajta lábait

Méla magányban
a semmibe tűnt napot
üti az óra.

szeretetotthon -
egy néni kávét készít
halott fiának

megyünk kettesben
ballagva én meg én nem
szólva hallgatva

hiába jönnél
hűlt helyedet benőtték
az emlékeink

A vagány magány
Nagyon menő manapság
Rád senki nem vár...

Ködös reggelen
visszatükröződő arc.
Ma sincs még vége.

Mióta a csend
tele van veled, már nem
vagyok egyedül.

Mint sebes folyó,
sodrásban élsz partjaid
közt, egyedül vagy.

Falat építünk
fájdalmunk tégláiból
önmagunk köré.

levelem végén
döbbenek rá hogy ismét
magamnak írok

Esti magányban
az ágyamba süllyedve
Álmokkal úszom.

micsoda meghitt
magányban maradtam már
miattad megint

Monoton a csend
Rám ült - az egyhangúság
Eluralkodott

Bezárva érzem
magam, pedig mindig is
csak erre vágytam.

- Rosseb se bánja
azt hogy elmentél. Vodkám
fűt, s enyhe a tél!

Eddig is magam
voltam magamnak társa.
Mi sem változott.

Magányodban nem
a társaság hiányzik
te önmagadnak.

Szélnek öltözött
tekinteted simogat,
ha kertben ülök.

vasútállomás
kopott várótermében
bőröndnyi magány

Ma átszámoltam
a csillagokat: és pont
annyi, mint tegnap.

magasság-mélység -
magammal töltött időm
magához ölel