Új versek

kozmikus rend ez
bolygók pályája a kör
saját naprendszer

bujdosó csillag
a ló - köröttem kering
ott fent úgy mint lent

cirógatón leng
a diófalomb - árny s fény
álcázva elrejt

példaként hoznak
s felmutatnak - előtte
még fölszegeznek

aprónyi fény csepp,
mindenki így születik -
tengerszem ölel

Üres az élet,
ha szeretet nincs benne,
sivár és hideg.

Élet értelme,
mély szeretetben rejtve:
boldogságra hív.

íme az ember
vállán a kereszttel az
út végére ér

vállalt életút -
adni tenni elbukni
s újra felkelni

Néma csend honol,
lelkem mélyén fájdalom,
hiányod sajog.

Esőcseppekkel
lelkem gyászba borulva:
szívem érted fáj.

Járt itt valaki.
Fák hegyén szívdobbanás
rajzolatai.

Hit éneke száll,
remény dalol a szélben:
lelkem hazatér.

egyre okosabb
az eszköz - egyre hülyébb
az emberiség

Ha bajt baj követ-
megdőlt dominó vagyok,
vagy a lendület?

Ha feljajduló
szereteted a béklyó,
rabságod örök.

Minden hajnalban
hosszú útra kelnek az
égi bárányok.

szürke magányban
színpompás emlékeim
nyújtanak vigaszt

Halódunk lassan.
Versünk kopott időt hagy
illatunk nyomán

zápor kopog a
csend bádogfedelén ág
is karistolja

a test már ébred
agyam még álmodni vágy
múltammal tovább

Maradj mellettem
tükrödben úgy megszépül
hibás önképem.

Nádirigó fütty
Fényt keleszt... ég pirkadó,
Bíbor-sáv dereng.

Nyirkos fű mosdat,
Folyó parti izzadtság.
Ébredés vacog.

Sápadó Vénusz,
Fénye botladozik már.
Hajnal-hasadás!

a vörös rózsák
időnk kertjében nyílnak
illatfelhőben

kanyargó szalag
tengerhez szalad - édes
megsemmisülés

tűzáldozat az
alkonyat - aranyhímzés
bíborpaláston

Tenger kékjébe
meríti hegyek zöldjét
a nap ecsetje.

Csak nyugalomban
találsz rá a csodáknak
végtelenjére.

kitartó ember
végletekig megy - ott még
határt feszeget

Mindenekelőtt
légy életed hősnője!
Ne áldozata.

Jegyet nem vált rá
senki, s ha csak magadért
teszed, elveszel.

Halmozott pénzed
súlya szakíthatja el
életfonalad.

Végtelen a csend
mennyi minden fér bele -
az ürességbe.

az istállóban
a lovak fölött fecskék
szállnak - kint esik