Új versek

reszkető veréb
csőréről eső cseppen
sovány bögyére

A kopár ősz egy
új tavasz ígéretét
hordozza belül...

Csak visszafelé
érthető meg, de azt csak
előre éled.

feledett szava
újra szirmokon ébred
nefelejcs ajkán

Akácvirágok
illatát szorgos méhek
aranyba zárták.

télidő közelg
széllány kacéran suttog
fül belepirul

Egy talpalatnyi
föld mi örökkön tiéd,
Kárpátok ölén.

Harangszó helyett
öreg templomtoronyban
vén bagoly huhog.

csipkefa rezzen
a színtelen határban
cinege szállt rá

Az utolsó fa
kivágott csonkján piheg
egy síró alak...

Vadludak hangja
száll, s a gőzölgő Duna
felett ködbe vész.

Megöregedett
az erdő. Kopasz fákon
madarak ülnek...

Lelkem rózsakert,
és benne pillantásod
egy-egy virágszál.

Folyton monoton
dolgozol morcos Gondom.
Mosolyogj! - mondom.

Kövér cseppkövek -
évezredek munkája
egy barlang falán.

feltartottalak -
végül minden erőnket
eltékozoltam

Jelem a porban.
Őszi szél elsöpörte.
Újrarajzolom.

deres a határ
barázdák között kárál
egy varjúsereg

Cinege cikkan
Fák között, mint a virág
Illan éneke

Válságkezelés
helyett prózaian, csak
úgy, átölellek.

Az alvó téli
Föld, dunnáját ledobja
S fut a fény felé

őszi alkonyok
rég volt emléked őrzik
forró teámban

lelkem csöndjét te
kapod hogy hallhasd versem
ha már nem vagyok

Omló vakolat
Réseiben húzódik
Magányosságom

nyarad elhervadt
virágán őszi rózsás
nyugalom leszek

Fakó cinege
kopár ágon tavaszt vár.
Hajnali magány.

Csipkét pöndörít
Tar gesztenyeágakra
A fagyos idő.

Ágyam szélére
ült napsugár mára is
szerelmet ígért.

Holdanya ringat
pólyamélyi álmokat
éjszaka ölén

viharkabátom
zsebében egy napkő a
villámhárító

tekergő ösvény
hegycsúcsnál magasabbra
nem juthat soha

dióhéj billeg
kifosztottságát búsan
siratja a szél

ezüst lámpását
már felkötötte a hold
csillagok közé

pirul az arcom
ahogy a fagyos szelek
körbecsókolnak

virág arcáról
pillét ragad magával
a kósza szellő

Deres hajnalon
unott köd nyújtózik az
őszi táj felett.