Új versek

szád hajlatai
az enyémre olvadva
otthonra lelnek

leggyávább nyúl is
bátran támad répára
amikor éhes

álmaim hada
vánszorgó délibábok
puszta időben

hiába minden
ha a díszes ruhában
pőre a lélek

Tenger fövenyét
Tépázza konok hullám.
Sziszüphosz dúdol.

Ezüst folyamban
Lazac illan gondtalan -
Medvemancs várja.

Szívemből egyszer
virág nyílik, nem bánom,
ha leszakítod.

Mint nyári zápor
után az esőillat,
ennyi az élet.

Ásít a hajnal
felhő dunnájába, még
álmos a reggel.

kicsinységében
is hallhatod milyen szép
egy szívdobbanás

üres a könyvtár
de minden borkóstoló
teltházas este

akácfürtökön
borzol kedélyesen egy
kósza fuvallat

Apránként bárkit
rosszá tesz a végtelen
boldogtalanság.

hiába gyengéd
az utolsó ölelés
törik a lélek

az öreg tölgyfa
most éli reneszánszát
bölcsőt ringatnak

Páros játékban
csak egyedül küzdeni
lélek-romboló.

Sóhaja száll fel.
Égig kiáltana, de
beszélni nehéz.

sok eső hullott
túlcsordult örömében
egy apró patak

a fájdalom csak
jószándékú utalás
arra, hogy változz

Hiába várod
a napsütést, ha le van
húzva a roló.

Mi hát a jóság?
Az a fajta szépség, mit
lelkeddel értesz.

vannak napjaim,
mikor magamra zárnám
mind a két karod

Igazi élmény
a zuhogó esőben
csendet hallgatni.

Tompa esőcsepp
fut riadtan, ablakom
neki a világ...

Álmos utcákon
baktatok. Keresem az
ébredés nyomát.

zöldellő fű közt
virágok illatában
édes esőcsepp

Hunyd le a szemed,
lásd meg végre azt, aki
igazán vagyok!

A lehetőség
suttogva elillanó
nyári hópehely.

Túl hangosak a
gondolataim. Félek,
mások is hallják.

elküldöm neked
szívem dobbanásait
kódolatlanul

álmos hajnalon
kávédban cukor voltam
ajkad csókoltam

E föld számunkra
állomás, átutazók
vagyunk, semmi más!

ünnepnapot ér
a szürke hétköznapok
bizonyossága

Nem értem, hogy mért
kell gyakran szembesülnöm
azzal: nem értem.

az arca napfény
a szeretete áldás
ő az unokám

szürke köntösét
vállára vetve napunk
nyugovóra tér