Új versek

kegyeletsértő
zsákutcát elnevezni
hídemberekről

Kabátban suhant
el a félistenem ott,
a hátam mögött.

egy hajtás vagyok
mélyben szerteágazó
ősi gyökérből

amikor hozzád
simul az akit szeretsz
megvan mindened

Rossz útra lépve
nézem a helyes irányt,
de megyek tovább.

Nagyszerűség nem
áll be sorba, mellénye
szűk, s barátja sincs.

gondolataim
egy ponton toporognak,
mozdulni kéne

csendmagokból nőtt
szóvirágok bibéit
lelke porozza

Nehéz titkolni:
látszatéletet élek
ölelés nélkül.

Míg gyümölcs érik,
az idő lassan telik,
kukacok eszik.

- hívnak aratni -
anyám mondta egykor ha
így zörgött a szél

törékeny arcán
minden gyönyörű ráncát
vakon ismerem

Búcsút inteni
hogyan kell annak, ami
sosem volt miénk?

Hullámzó az, hogy
hogyan s miképp szeretlek,
de örökké tart.

hófödte ágon
a madarak hangjával
búcsút int a fagy

Mentegettelek
időközben elsodort
saját viharom.

égig nyúló ág
vagyok; anyátlan létem
árva lombremény...

Kiszámoltalak.
Összeadtam, kivontam -
egyetlenegyem.

hófödte tavon
az apró pisszenésnek
is súlya lehet

ő engem néz, én
csak őt, másnak már nem jut
őrző nézőpont

tíz éve történt
hogy Zsombor kisfiammal
írtunk egy könyvet

Akit igen, azt
szebbnek, jobbnak látod, mint
akit nem szeretsz.

csinálj úgy mindent
mintha csak egyszer élnél -
amíg rájössz ... nem

Isten szeretnék
lenni hogy többé ne merj
a szádra venni

finom érintés
simogatásod emlék
lemoshatatlan

nedves köveken
kis békabalerina
mosolyog sután

Ha fényünk egy, hát
árnyékunk is csak közös
fájdalom lehet...

Ha őszinte vagy,
nem kell fejben tartanod,
mit tegnap mondtál.

Nem könnyű döntés,
hogy melyik hídon kelj át,
s melyiket égesd.

A hosszú tél és
az öregség bánattá
szelídül csendben...

Csendkirályt játszik
az idő, a pillangók
már szárnyra kaptak.

hanyatt dőlt az ég
menny tüzével játszva tó
tükrében ujjong

Ne ácsingózzál
másiknak világára,
tiédre figyelj.

az utcasarok
ahol mindig vártalak
újabban üres

január haván
fagyfüstös lepel moccan
a fák üstökén

másképpen történt -
bőröd írt ujjaimra
örökironnal